A kiadvány megjelenését a Magyar Köztársaság

A címoldalon: Kolozsvári László János bácsi című festménye (olaj, farost)

A hátsó borítón: Tóth Lajos Múlt-jelen-jövő című festménye (olaj, vászon)

Copyright © Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, 1995

– Hogy mit ér egy festő, azt általában az idő dönti el. Hogy mit ér az alkotó, aki itt Kárpátalján vállalva a magyarságát kíván üzenni a kis- és nagyhazának? Egyrészt annyit, amennyit a vállalásából teljesít, másrészt nem többet és nem kevesebbet a megalkotott műnél. Én ezzel úgy vagyok, hogy nem külön méricskélek. Én itt, Kárpátalján vagyok festő és magyar. És itt is maradok! Ezek ténykérdések. Én így vagyok alkotó, a munkáim erről vallanak, ezt vállalom.

Fontosnak tartom a tudatosságot. Mindég törekedtem arra, hogy tájékozódjak, megismerjem a világot. Ez itt bizony hosszú időn keresztül csak vágyálom volt. Hisz úgy beszűkítettek itt minden mozgásteret, hogy a munkálni kívánó ember kalodába zárva tengődött. A kitörésnek sem volt igazán esélye. Ezért az ember úgy alakította ki saját mikrokozmoszát, hogy abban, mint cseppen a tenger, az érzékelhető lét egésze benne legyen. Persze, szerencsésebb lett volna utazni, világot látni, tanulni másoktól, mint azt a reneszánsz óta szinte minden jelentős festő megtette, de ez nem adatott meg...

– Bármilyen furcsa, rajztehetségemet elsőként általános iskolai kémiatanárnőm, Egressy Sárika fedezte fel. Ő bátorított, bíztatott. Részben neki köszönhető, hogy az Ungvári Iparművészeti Szakiskola diákja lettem. Bevallom őszintén, a szakiskolában eltöltött évekről felemás emlékeim maradtak. Tény, hogy a szakma alapfogásaival így-úgy megismertettek, viszont ennél több jót nem igazán tudnék elmondani arról az időszakról. Persze, lehet, hogy mindez pozitívum, hiszen így nem kerültem senkinek a befolyása alá, nem váltam egy stílus, egy művész követőjévé, magam alakítottam saját képi világomat. Végsősoron ezt akár szerencsének is mondhatom. A kezdetektől szuverén, öntörvényű festői gondolatvilágot építhettem, építettem, s ma is eszerint dolgozom.

– Egy festménynek, ha az alkotás, ugyanúgy van nyelvezete, mint a versnek. Megfejteni egyszersmind könnyebb és nehezebb. Nyelvismeret valóban nem kell hozzá. Viszont a kép sokkal árulkodóbb. A hiba, a dilettantizmus sokkal egyértelműbben kerül napvilágra. Ami viszont a kérdés lényegét illeti: egy festmény ugyanúgy magyar, mint egy vers. Olyan pontosan magán hordozza az alkotó kézjegyét, jellemét, a festőre ható külső erőket, hogy ilyen szempontból talán sokkal inkább determinált a szavakból szőtt alkotásoknál.

– Van.

– Igen. Ezt annak ellenére állítom, hogy a kárpátaljai magyar kultúra egésze számára az l945-től 1985-ig terjedő időszak a megpróbáltatások periódusa volt, s szinte mindentől megfoszttattunk. A hamu alatt, a hó alatt mégis munkált, élt, talán hatott is az akarás, s formálódott a sajátos kifejezésmód. Magyarul: ki ahogy tudta, tette a dolgát tehetsége, elhivatottsága, identitása szerint.

– Végül is igen, ez volt az egyik célunk. Szerettük volna, illetve szeretnénk folytatni az Erdélyi, Boksay nevével fémjelezhető kárpátaljai festői vonalat, ezzel egyidejűleg úgy munkálkodni, hogy legyen sajátos színezetünk, és szervesen illeszkedjünk a modern magyar, illetve európai áramlatokba is. Ez így egyszerre talán túl soknak tűnik, viszont nem ellentmondás és – hosszútávon – nem kivitelezhetetlen.

– Bizonyos megszorításokkal egy így igaz. Nem lehet azt állítani, hogy ez a Révész Imre Társaság megalakulásával kezdődött. A gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak. A szándék már régen ott munkált, öt évvel ezelőtt kínálkozott a lehetőség és mi éltünk vele. S az eredmények önmagukért beszélnek. Egy sor kiállításunk volt itthon és külföldön, jelen vagyunk a magyarországi alkotótáborokban, részeseivé váltunk az általános folyamatoknak. Ez nagyon fontos és hasznos.

– Hát, az elég régen volt. Gyermekkoromtól rajzoltam. Mint már említettem, a kémiatanárnőm volt az első, aki úgy vélte, nem lenne baj, ha ezt az adottságomat fejleszteném. A szakiskolai évekről már szóltam...

– Ha arra vagy kíváncsi, mit csinálok a legszívesebben...

– Természetesen a festészet az igazi műfajom. Viszont a rajz az alapja mindennek... A téma maga követeli a neki megfelelő technikát... Különben, ha illik az embernek önmaga eddigi tevékenységét meghatározni, akkor elmondhatom – bár nem szívesen teszem – , hogy a hetvenes évek elején volt egy rövid absztrakt korszakom, aztán az alföldi táj kínálta élményanyagból táplálkoztam, viszont az igazság az, hogy a számomra sokkal inkább a kifejezés, a megélt élmény közvetítése a fontos.

– Majd próbálj nehezebbeket is kérdezni... Az igazság az, hogy erre vagy nagyon tudálékosan, vagy nagyon profánul lehet válaszolni. Megpróbálom mindkét csapdát kikerülni. A táj, a közösség, melyben élek, természetesen meghatározó. Viszont az élményanyagot a gondolkodó elme – s ehhez nem kell festőnek vagy írónak lenni – ezer módon dolgozza fel és sokféleképpen interpretálja. És hogy közben még mi minden hat és befolyásol... hát ennek felderítését, megfogalmazását én bizony rábízom a költőkre, kritikusokra. Egy dolog tény: a bőréből senki sem tud kibújni, s ha ezt megpróbálja, akkor követi el a legnagyobb hibát. Az igazi művész belül, magában hordja a rá jellemző ismérveket. Ezek a jegyek különböztetik meg a halandzsaművészektől. Mert ilyenek sokan vannak, sőt, mesteri fokon halandzsázók is, ami már szinte művészet, csak éppen üres, tartalom nélküli, nincs benne izzás, belső feszítőerő. Az igazi művész esetében, legyen spanyol, francia vagy olasz, mindig érezni, honnan jött és mit akar kifejezni, kit, milyen nációt képvisel. Az ismérvek lehetnek igencsak áttételesek, ám az arra figyelő minden esetben felfedezi azokat.

– Hát, elsősorban önmagamat. Ám nagyon remélem, hogy a jó munkáimban benne van a fajtám, amelyik ezer éve lakik Kárpátalján, a vérem, a szürti ember, a magyar, benne van mindaz, ami a lelkemet alkotja. Ott rejtezik munkáimban a falu, a család, csodálatos, Európában egyedülálló népművészetünk, az őseim és az általam megélt múlt s az éppen aktuális napi gond egyaránt. Tudom jól, hogy ez így nagyon patetikusan hangzik, viszont úgy érzem, igaz.

– A régiek közül természetesen. Elsősorban a reneszánsz nagyjai. A magyarok közül Munkácsy, Paál László, Bernáth Aurél, Aba-Novák, Csontváry, Egry József, Borsos Miklós, Szőnyi István. Sajnos vagy hál´ Istennek itthon nem fogtam ki követésre érdemes tanárokat. A kezdetektől a magam útját járom. Ez bizonyos értelemben hátrány, mert esetleg valamelyik elismert művész uszályába kapaszkodva hamarabb lehetett volna megszerezni a hivatalos elismerést. Viszont, véleményem szerint, sokkal több előnnyel járt szakmai fejlődésem szempontjából, illetve tartást adott. Ismét csak azt tudom mondani: a festészet hosszútávfutás. S ez erre is vonatkozik. Nem biztos, hogy jó az, ha valaki mások segítségével fiatalon ismert, úgynevezett befutott művésszé válik. Mert ilyenkor rengeteg csapda fenyeget. Az érvényesülés szempontjából biztos, hogy könnyebb valakihez kötődni, hisz hamarabb bekerül az ember a köztudatba, könnyebben tud eladni, viszont nagyon erős egyéniségnek kell ahhoz lenni, hogy a későbbiekben az ilyen el tudja szakítani a köldökzsinórt. A többségnek nem is sikerül.

– A hetvenes évek vége felé. Ezekben az években éreztem úgy, hogy nem csupán festek, hanem gondolatot is közvetítek, a képeimen látható formákban van plusz üzenet.

– Igen. Hiszen a legtöbben már régebben ismertük egymást, tudtunk egymás munkáiról. A politikai változásokkal lehetőség nyílt arra, hogy megmutassuk magunkat.

– Sok mindennel foglalkozom párhuzamosan. Mindig van tíz-húsz képem, amelyen éppen dolgozom. Van olyan munkám, melyen évek óta töprengek. Jelenleg két sorozatot festek. Az egyik témája a madárijesztő, a másiké a repülő ember. Persze a témákat ugyancsak elvontan kell értelmezni.

– Az igazat megvallva ez bizony muszálymunka. Viszont ezt is el kell valakinek végezni. A társaság ügyeivel természetesen szívesen foglalkozok, viszont a mindenféle, mostanság igencsak elburjánzott politikai csatározásokat már sokkal nehezebben viselem, s mindezeket – a lehetőségek szerint – igyekszem reálisan értékelni és megélni.

– Pontosan tudom, hová tartozom, viszont sok esetben károsnak és legtöbbször értelmetlennek tartom ezt a belső harcot, torzsalkodást. Persze, nagyon sok kérdésben állást kell foglalni – ilyenkor nem bújok el. Bár az is lehet, hogy a pillanatnyi harcok, viszályok hosszabb távon hasznosak.

– Itt évek óta mindenki panaszkodik. Ez a divat. Én nem mindig csatlakozom a kórushoz. Nehezen élünk. Ez tény. Mikor éltünk mi könnyen? Viszont rengeteg dolgot sikerült elérnünk az utóbbi időben. Tettük, amit lehetett. Valószínűleg többet és jobbat is elérhettünk volna, de azért van mit felmutatnunk. Ezt nem szabad elfelejteni a nagy panaszáradat közepette, ami néha már – egyesek szájából – szinte megmosolyogtató.

– Így is lehet mondani. Persze, ez azért változó. Azért a ránk telepedő nyomor engem is nyomaszt. Viszont siránkozás helyett hasznosabb a munkára koncentrálni. Talán az a szerencsém, hogy én immár huszonöt éve azzal foglalkozhatom, amit igazán szeretek, amit értelmesnek tartok, amihez talán értek... Nem állok be az állandóan siránkozók táborába. Nem.

– Hát, amolyan csodabogárnak tartanak. Festés – az nem komoly munka – mondogatják néha. Megfogni a kapanyalet, a metszőollót – az igen. No ettől sem félek. Életem úgy alakult, hogy – bár tizen vagyunk testvérek – én maradtam a szülői házban. Gazdálkodok is. Van ötven gyümölcsfánk, kétszáz tőke szőlőnk...

– Feleségem kisgejőci származású, magyar szakos tanár. Két szép fiam van, mindkettő épp olyan futballbolond, mint annak idején az apjuk volt. Úgy vagyok ezzel, mint Zelk Zoltán: világéletemben magyar válogatott focista szerettem volna lennni. A nagyobbik a maygar nyelv és történelem iránt vonzódik. Immár az ungvári egyetem magyarszakos hallgatója. Szóval, megvagyunk.